Dolgozó mami

Emlékszem az első alkalomra, amikor egy teljes napra együtt hagytam a lányomat és az apukáját. A lánykám kb. 7 hónapos lehetett, és felkértek egy tréning megtartására, amire nem tudtam nemet mondani. Egyrészt, mert nagyon szerettem a témát, amire felkértek, másrészt jól esett már egy kicsit "hivatalosan" kimozdulni, és felnőttekkel, a szakmámmal foglalkozni. Persze az, hogy a tréning alatt szinte folyamatosan a mobilomat néztem, az előre megjósolható volt... :-)

Nos, ha valaki tartott már úgy tréninget (vagy foglalkozott intenzíven, folyamatosan 8 órán keresztül emberekkel), hogy egyik szeme állandóan a mobilon van, akkor tudja, hogy nem kis teljesítmény volt a részemről összehozni a napot úgy, hogy a végén maximális értékelést kaptam a résztvevőkről. De megoldottam, és nagyon jót tett a lelkemnek. Ennél jobban már csak a lánykám és az apja kapcsolatának tett jót, hogy egyedül hagytam őket. Persze addig sem volt gond számára a különböző babás műveletek végrehajtása (pelenkázás, etetés, altatás, játék...), de azt hiszem, a nap végén  mindketten nagyon büszkék voltunk magunkra/egymásra.

Nemrég írtam az egyik bejegyzésben arról, hogy Franciaországban kezdeményezés indult a kötelező apa szabadság idejének megemelésére, ami kifejezetten azért tetszett, mert nem csak arról szól számomra, hogy az apukák is kiveszik a részüket a "kötelező" munkahelyi hiányzásból, hanem arról is, hogy a  bizalomra épülő gyermek-apa kapcsolatot már az elején megalapozhatja egy ilyen együtt töltött időszak. Szerencsére Magyarországon is egyre több apuka vesz részt tevékenyen a gyermeke ellátásában már az első napoktól kezdve, habár nálunk csak 5 nap jár, és szerencsés esetben egyre több anyuka engedi, hogy más is tevékenykedjen a pici mellett. Nagyon szép dolog az anyaság, és az már-már önfeláldozó törődés, amit a kicsinknek biztosítunk, de ez nem azt jelenti, hogy csak mi vagyunk az egyetlen és létező személy, amire a gyerekünknek szüksége van. Csúnya csapdába is eshetünk, ha hónapok - évek múlva  (teljesen jogosan ) vágyunk egy kis "szabadságra", és megdöbbenve tapasztaljuk, hogy bizony csemeténk senki mással nincs el hosszabb ideig, csak velünk. Pedig ahhoz, hogy jó anya legyél, neked is szükséged van szabadidőre, feltöltődésre, a régi énedre, és ahhoz, hogy az apukák megtapasztalják, mekkora meló is ez a "te csak idehaza vagy a gyerekkel", bizony néha egyedül kell hagyni őket.

Biztos vagyok benne, hogy azon a napon, amikor én tréninget tartottam, idehaza nem ment minden tökéletesen, és nem úgy ment minden, ahogy én szoktam csinálni (ez nekem, mint maximalistának amúgy külön kín is volt :-)). De megoldották, a legtöbb dolgot közösen, néhányat az én segítségemmel (azért szerintem minden anyát kiverne  a hideg verejték, ha látná, hogy  már 40 perce jött egy sms, mely szerint apuka nem tudja a bejárati ajtó kódját, és sétából hazatérve kérdi, hogy ugyan mire nyílik a "táruljszezám"...). Mire hazaértem, a bébike boldogan vigyorgott az apja mellett a játszószőnyegen, megvolt mindene, nem tört el, nagy elánnal játszottak. Ja, és még vacsorát is készített a párom, mire hazaértem. Igaz, hogy a vacsorát egy közeli csemegeboltban vette, de régen nem ettem olyan jót, mint azon az estén abból az olívás kenyérből, tepertőkrémből és fűszeres krémsajtból. Ő pedig rettenetesen büszke volt magára... joggal!

(photo by Enigma Photos)