Tanultunk… sokat… nagyon sokat! Egyetemre, főiskolára jártunk, szakmát tanultunk, sok-sok évig finanszírozta az állam – rosszabb esetben mi magunk, vagy a szüleink – hogy értelmes, hasznos tagjai legyünk a dolgozók társadalmának. Aztán elkezdtünk dolgozni, éveket szántunk arra, hogy beletanuljunk egy-egy szakma gyakorlati oldalába, az adott cég szokásaiba, ügymenetébe, egy-egy főnök rigolyáiba, sőt, a szorgalmasabbak még ilyenkor is jártak tanfolyamokra, képzésekre - ezt is persze saját pénzből, vagy a szerencsésebbek a cég pénzén.
Aztán kinek így, kinek úgy, de eljön a pillanat, hogy valami másra is vágyunk, és létrehozzuk azt, aki a legszebb dolog a világon. Megszületik, elkezdjük élni az életünket egy kicsit más módon. Innentől kezdve nincs sok alvás (én tisztán emlékszem, az első 5, kórházban töltött nap alatt átlag 3 órát aludtam naponta, a mai napig nem tudom, hogy bírtam ki), 24 órás szolgálatban vagyunk, etetünk, büfiztetünk, pelenkázunk, banánt és barackot pempősítünk, az első betegségek idején a rácsos ágy oldalára hajtva a fejünket alszunk, és éjszaka 4-5 óra egybefüggő alvással is boldoggá lehetne tenni minket. Majd később kísérjük az első lépéseket, tanítjuk az első szavakat … Közben megtapasztaljuk, és ha okosak vagyunk, ki is merjük mondani magunknak, ha bátrak, másoknak is, hangosan, hogy az anyaság nem leányálom, nem rózsaszín ködfelhő és nem állandó örömünnep. Nehéz, kimerítő, sokszor már-már az utolsó erőtartalékainkat emészti fel. De mégis élvezzük, mert a legszebb dolog a világon. Azt azonban nem állítom, hogy a legszebb dolog a legkönnyebb is, sőt...
És vannak, akiknél eljön az a pont, ahol azt mondják: vágyom vissza dolgozni. Őket aztán megbélyegzik: „karrierista nő”, „minek szült az ilyen gyereket”, „maradjon inkább otthon a tűzhely mellett”. Vagy vannak olyanok is, akik nem vágynak vissza, de muszáj… És itt jön az igazi megpróbáltatás – rájönni arra, hogy amit te eddig tanultál, elsajátítottál, bizonyítottál, az mind szertefoszlik, mert vállaltad a legédesebb „terhet”, a gyermekedet. Mindegy, hogy mennyit tanultál, mennyit „ölt” beléd az állam, mennyit öltél te magad a tudásodba, nem vagy hasznos nekik. Jobb esetben szóba áll még veled a munkáltatód – és nem csak azért, hogy közölje a felmondást – rosszabb esetben már a baba mellett, otthon tudod, hogy semmi esélyed visszamenni. Álláskereséskor azon gyötrődsz, vajon beírd-e az önéletrajzodba, hogy gyermeked van, mit mondj az állásinterjún (haha, ha eljutsz odáig egyáltalán…), ha rákérdeznek, hogy mégis kire hagyja drága a kicsiket, ha megbetegednek? S ha talán végre lesz állásod, találsz-e majd bölcsődében, óvodában helyet a picinek? Aztán felháborodsz és kétségbeesel, mert ha nem vagy nagycsaládos, hátrányos helyzetű, egyedülálló szülő vagy nem a gyermekjóléti szolgálat küldött, akkor ne is álmodj róla, hogy bölcsibe járhat a kicsi. Ja persze, magánba igen, de akkor, amit keresel, azt egy az egyben adhatod oda nekik. Ha meg valami véletlen szerencse, vagy egy kis ismeretség, protekció útján mégis van helyetek, akkor meg azon izgulsz, hogy jó helye van-e ott, kedves-e az óvónéni, a gondozók, jut-e rá idő a huszonsok másik gyerek mellett, és érte tudsz-e menni időre… Ja, és ne feledkezzünk meg a legszebbről: közben persze tűröd, hogy kioktassanak az okosabb, idősebb anyukák, hogy a gyereknek bizony 3, 4, 5, 6 évig az anyja mellett a helye…
Sajnos minden jel arra mutat, hogy sem a magyar társadalom általában, sem a munkáltatók, sem az állam, sem a politikai döntéshozók nem értékelik az anyaságot, pedig mi adjuk a jövő dolgozó népességét (és akármilyen közgazdaságilag vagy politikailag „mozgalmi-szagúan” hangzik ez a kijelentés, ez az igazság!). Mert amíg nincs annyi bölcsődei, óvodai hely, amennyi valójában kéne (nem a szépen kozmetikázott statisztikára gondolok, hanem valós igényekre!!!), amíg nem tud visszamenni MINDEN anya a korábbi munkahelyére dolgozni, AKKOR, amikor szeretne, amíg nincs valós könnyítés részmunkaidő, job-sharing, távmunka formájában, s amíg nem kapja meg egy anya általában az élet minden területén a megfelelő megbecsülést, addig ez a helyzet nem más, mint durva visszaélés azzal, ami a nőkbe van kódolva: az ösztönös gyermekvállalással.
Miért csináljuk mégis? Miért vállaljuk mindezek ellenére?
Szerintetek?
(photo by losiek)
Utolsó kommentek